Ahol a tudatos jelenlét ott a boldogság

A tudatos jelenlét pillanata

Nem is olyan régen, egy nyári délelőttön ért utol először igazán a tudatos jelenlét élménye. 
Teljesen váratlanul. Épp a kutyámat vittem a kozmetikába. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, minden a megszokott ritmusban történt – a mozdulataim automatikusak voltak. A gondolataimmal, a belső világomban jártam...

A házban nagy volt a jövés-menés aznap, az előtér ajtaja tárva-nyitva állt, belül dobozok sorakoztak. Azt hittem, költözik valaki. Egy pillanatra felsejlett előttem egy ismeretlen férfialak – azt gondoltam költöztető lehet, és ahogy zártam az ajtót, a szemem lesiklott róla. Mégis… valami ott maradt bennem. Egy kép, ami nem illett a megszokott világba. Visszanéztem.

És akkor megláttam.

A testvérem állt ott. A testvérem, aki külföldön él. A testvérem, akit csak évente egyszer láthatok. Ott volt – testben, mosolyban, valóságban. Nem tudtam hova tenni a képet, amit látok. Mintha egy pillanatra kívül kerültem volna a valóságon, és fentről néztem volna magunkat. Ő csak mosolygott, és lassan közelebb lépett. Én pedig csak hebegtem-habogtam – hogyan? mikor? tényleg itt vagy? – és a nyakába borultam. A szemem megtelt könnyel, a szívem pedig valami mély boldogságba merült.

Azt hiszem, ekkor tapasztaltam meg azt az érzést, amit néha a szerelem szavával írunk le – de itt más volt. Ez a fajta kapcsolódás nem romantikus, hanem emberi és igaz – olyan ritka, hogy szinte szavakat is nehéz találni rá. Nem a gyomorban megjelenő bizonytalanság vagy izgalom, hanem a szívet betöltő, csendes jelenlét. A vágy, hogy csak ott legyek. Csak vele. Semmi más nem számított.

Mindig is nagyon szoros kapcsolat volt köztünk, de amióta elköltözött, ritkábban találkoztunk. És most hirtelen itt volt, teljes valóban, a hétköznapjaim közepén. Bejött velem az edzőterembe, ahol tartottam neki egy edzést – és én csak néztem, hogy ott van, velem. Szürreális volt, mégis a legvalóságosabb dolog, amit akkor érezhettem.

Az a hét, amit együtt töltöttünk, maga volt az ajándék. Nem kapkodtunk, nem siettünk – minden pillanatban egymásban voltunk. A jelenben. A valóságban. Abban, ami épp történik. És ez az egyszerűség tette olyan mélyen széppé. Ahogy közeledett a búcsú, persze ott volt a szomorúság, de mégis próbáltuk minden pillanatát megélni annak, ami még megadatott.

Hiszek abban, hogy az élet nem véletlenszerűen sodor össze embereket. Hogy minden találkozás – bármilyen rövid vagy hosszú – valamit hoz magával. Valamit tanít. Egy tükröt tart. Nem mindig tudatosan, nem mindig könnyedén. De ott van benne a lehetőség a megértésre, a kapcsolódásra.

A tanítványaimtól is sokszor tanulok. Nem mindenkitől – de amikor igen, az nagyon mély.

Tudni azt mikor létezünk a saját életünkbe, az ajándék. Amikor nem a következő vagy az előző lépés hangulata ölel magához, miközben egy folyamatban vagyunk.

A jelen íze a boldogság, az az édes és mégsem túl édes érzés amikor tudom, hogy tényleg ott vagyok – nem csak testben, de lélekben is. Amikor nem akarok máshol lenni. Nem vágyom el, és nem gondolkodom előre. Csak ott létezem – abban a térben, azzal az emberrel, azokkal a szavakkal és csendekkel, amik épp történnek.

Sokan azt gondolják, a helyszín fontos. De valójában nem az. A valódi jelenlét nem térhez kötött. Sokkal inkább a figyelemhez, a nyitottsághoz. Amikor nem húz vissza a múlt, és nem szorít a jövő. Amikor minden egyes pillantás, szó, mozdulat – maga a létezés.

Ez a tudatosság felszabadító. És egyben gyógyító. Mert ilyenkor önmaga lehet az ember. Egyszerűen. Őszintén. És amikor ezt megélhetem – bármilyen kapcsolatban, bármilyen helyzetben – hálát érzek. 

Mély, csendes hálát. 

Mert érezhetek.

Mert jelen lehetek. 

Mert kapcsolódhatok.

Odett